Visszaszámlálás

Lehet hogy az idő végtelen, de egy biztos, a mi időnk véges.

Ha valaki pár héttel ezelőtt kérdezte volna, Csongor várod-e, a nyár végét?

Határozott nem lett volna a válaszom. Most azt válaszolnám, pontosabban most itt az autóbuszban, útban Ádámos fele, „haza fele” ezt írom, válaszolom:

Bárcsak itt lenne már a nyár vége, nehéz nyaram lesz. Elszoktam már mindentől ami „otthont” jelent. A sok értelmetlen veszekedéstől, szülőktől, akik még gyerekek.

Nincs nap, óra hogy apámmal össze ne vesszünk, még álmában is iszik. Nyugtalan vagyok és türelmetlen, érdekes, de máskor ilyen lelki állapotban mindig olyan jókat tudtam írni. Most valahogy mégsem sikerül, semmi nem jön össze.

Leéltem húsz évet, úgy, hogy NEM tudtam mi hiányzik. Ezért nem tudtam szomorkodni se nagyon, de most hogy tudom hogy vagy nekem, kibírhatatlan téged nélkülözni.

Érdekesen befolyásol minden mindent.

Felfordult az értékrendem. Megváltozott minden, értéktelenedtek „dolgok” és értékesebbek lettek azok, amiket eddig észre sem vettem.

Például az őszinteség, hát igen, szégyellem de nem annyira, hogy ne írjam le.

Óriási léptekkel egy új Csongor felé, aki még őszintébb, aki figyelmesebb, aki nyíltabb és aki a jövőben megpróbál csak akkor beszélni ha kérdezik.

Érdekes, hogy az ember mennyire megfontolja a dolgokat, amikor saját magáért akar változni. Másokért nekem könnyebb volt változni. Most mintha kicsit félnék is, de kell a változás, azért hogy haladjak kicsit a jobb felé, a még értékesebb felé. Vagy lehet, hogy csak azért mert úgy megszoktam a buta elvárásokat, hogy ösztönből jön. De nem baj, hisz minél több az érték, annál többet tudok nyújtani neki, és persze nektek, olvasóknak is.

Vége, de Átadom Timeának a “szót”.

Vinczi Csongor

Emberekként nem élhetünk örökké. Egyesek azt mondanák ez egy veszteség számunkra, más pedig, hogy még ezt az egy életet is túlvészelni ép ésszel nagy dolog. Emberi hozzáállás kérdése az is, hogy hogyan éljük le életünket és milyen elvek, értékrendek szerint.

Engem megáldott az ég két törödő szülővel, akik értem élték mindig életüket. Sosem nélkülöztem, soha nem kellett könyörögjek semmiért, és nem azért kaptam valamit, mert netán jót tettem, hanem egyszerűen, azért, mert létezek. Ez lenne minden gyermek álma szerintem, csak mint kiderült ennyi év után, nem az enyém. Neveltek, hogy megálljak a lábamon, vezettek az életben, én döntöttem arról, hogy merre menjek, cask minden veszélytől védtek, ezért soha nem hibázhattam.

Az élet viszont nem igy zajlik. Életszemléletemet és véleményemet nem tudták formálni, mivel saját meglátásaim voltak. Amint növekedtem egyre kevésbé egyeztek az övéikkel, nem lenne baj, ha ezt el is tudnák fogadni. Csak az emberi makacsság, a félelem, hogy gyermeked ne kövessen el súlyos hibákat az életben, arra késztetik az embert, hogy határokat szabjon meg. Ezt már nem tudtam elviselni, ami nekik fekete, hiába fehér, nekem is fekete kellett legyen. Ekkor jön a lázadás, ami nálunk nem úgy zajlott, mint legtöbb családban, hogy “majd kinövi”, mert ez azzal járt volna, hogy elfogadjanak, úgy amilyen vagyok.

Legfőbb érték melyet életemnek hordoznia kellett mindig, az az őszinteség, mivel igy a helyes és persze ezzel egyetértek, mivel mindmáig én is ezt várom el az emberektől. De mi történik akkor, ha az ember őszinte, él a szólásszabadságával és ez nem tetszik a vezetőségnek? Megvonják jogait, alkalmazkodnia kell a felsőbb hatalmak véleményéhez. Nálam ez annyit jelent, hogy hazudik saját magának. Viszont én magamnak nem voltam hajlandó hazudni, ezért megjátszodtam. Nem magamnak, hanem a hatalomnak hazudtam.

Ekkor lesz az élet egy szinjáték, ahogy Csongor mondaná. Nálunk nincsenek idegenek közeli kapcsolatban, a ház falain belül nem látja senki, hogy mi van. Nem teregetjük a szennyest, hogy más is lássa,. Ha mégis beteszi a lábát valaki, hiába az, hogy az őszinteség és direktség a fő vezetőalap családom életünkben, senki nem látja, hogy milyen igazából. Minden kapcsolatnak megvan a lényege, semmit nem szabad felboritani ebben az életben, csak ha határon vannak a dolgok.

Hogy lehet igy élni? Nálad legalább, “what you get is what you see” (amit látsz, azt kapsz). Házon kivűl nekem is igy van, amit gondolok az a számon, néha felmérem a következményeket néha nem. Lehet gyerekes, de mintsább megtapossam énemet, akkor utáljanak azért ami vagyok, ne szeressenek azért, amit megjátszok.

Nekem hiányzik minden, a külső világ, melytől ahányszor itthon vagyok elzárva érzem magam. Nincs erőm energiám és megváltozom, félek hangomat hallatni és kiszabadulni. Hiányzol te főleg, mert tudom, hogy melletted nem játszok, magam vagyok. Pár ember van kik értékelik világszemléletem, de megelégszem ennyivel, mert nem az kell, hogy valaki helyeseljen, hanem valaki kivel leülhetek, nem félek elmondani dolgokat, várva arra, hogy most megitél vagy letorkol.

Eddig nem vártam az idő teljen, most igen. Minél jobban lefoglalni magam, hogy gondolataim ne őrjőngjenek és persze minden úton módon hangom hallatni. Ennél jobbat nem tudok tenni, csak várni.

Timea