“Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk.”
(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)
Mióta Csongor elment, hetek óta azon tűnődöm, hogy miről írjak. Gondolataimat nehéz összeszedni, ha számba vesszük, hogy mennyi minden történt az utóbbi hónapokban, az én életemben, a mi életünkben. Lenne pár bejegyzés, amit felkell még tegyek, bepótoljam az elszalasztott időt, de gondoltam, hogy azelőtt írnék kicsit arról, hogy mi az ami engem rendszeresen arra vezet, hogy az embereket magam ellen fordítsam és változtassak mindig helyzetemen. Mindezek mellett arról is, hogy úgy érzem, hogy egyelőre megtaláltam pillanatnyi nyugalmam és ez fontos a továbblépéshez.
A fentebbi idézetet először pár hónapja olvastam. Akkor már motoszkált bennem, hogy nem találom a helyem, hogy nagy az esélye, hogy tévedtem, amikor választottam. 3 éven keresztül húztam, nyúztam egy utat, amíg végül rájöttem, hogy nem a megfelelő. Máraival ellentétben, nekem nem tetszett, hogy az legyek, akinek mások látnak és belenyugodjak. Első és legfontosabb, hogy magamnak megfeleljek, ezért mindent lezártam. A vágytól az akcióba lépésig csak akarat kell, lassú léptekkel pedig az ember egyre tisztábban láthat, hogy mi teszi boldoggá és, hogy merre van az út, amely neki volt kikövezve. Nullától indulok és nekivágok, egy társat is küldött a sors, talán a legmegfelelőbb időben és a legjobb embert.
Szerintem az embernek alaptermészete, hogy mindig többre és jobbra vágyik. Az ember élete nem elég hosszú, ahhoz, hogy megismerje saját magát, hogy elhatározza, hogy mi lenne a neki megfelelő személyiség. Látjuk, hogy mások milyenek, szociálisabbak, beszédesebbek, vagy talán pont csendesebbek, nyugodtabbak, mint mi. Az első hiba, amit elkövethet valaki, hogy személyiségét hasonlítja máséhoz. Egyediek vagyunk és ez tesz széppé minket. Én sosem tudtam belenyugodni abba, amit magamnak és másoknak jelentek. Magamnak nem tetszettem, elégedetlen voltam és leszek, mert tudom, hogy többre vagyok képes, mint amit megteszek és jobb ember is lehetek. A külvilág számomra nem igazán létezett hosszú ideig és még ma is korlátozottan, mert nem érdekel.
Emberként élni, beteljesülést érezni miután leélted életednek a felét. Nem anyagi dolgokról beszélek, hanem másról is, pillanatnyi gyönyörök az élet kavalkádjában, egy kacaj, egy virág, egy társ, egy család. Sosem vágytam másnak lenni, csak azért, mert valakinek nem feleltem meg. Azért változni, vagy játszani egy szerepet, mosolyogni embereknek, akiket alig bírunk elviselni, mert könnyebb így az élet szerintem hiba. Hol itt a boldogság? Hol az igazi éned? Nehéz a nap végén mindent félretenni és magad lenni, mert fél az ember a csalódástól, fél, hogy egyedül marad. Én megszoktam, furcsa, hogy most valaki úgy tekint rám, mint értékre. Egy kezemen bőven megszámolnám azokat, akik így szeretnek, de elég, mert nyugodt vagyok, mert nekem ők a világ. Pontosabban csak Ő a világ igazán, mert, akkor, amikor tudom, hogy olyan vagyok, jóval és rosszal, amilyen neki kell, akkor megnyugszom és tudom, hogy jó úton haladunk.
Irta: Timea
0 megjegyzes:
Megjegyzés küldése